Legkedvencebb doktorom

Új kedvenc sorozat a láthatáron! Bizony, a Firefly, a Tizedik királyság, a Szívek szállodája és Castle közé felzárkózott még egy gyönyörűség. Lehet, hogy már hallottál is róla. Ez, tekintve, hogy körülbelül a ’60-as évek óta megy, nem is lenne meglepő. A címe Doctor Who, magyarul Ki vagy, doki?.

Ismerősen cseng, de még nem láttál belőle részeket? Sürgősen pótold be! Engem a nővéremék fertőztek meg vele. Mikor még nem láttam egyetlen egy jelenetet sem, nemhogy részt, már akkor egyfolytában erről áradoztak. Valahogy így: „Ó, és amikor a doktor és a… De nem, ennél nem mondhatunk többet, lelőjük a poént. Hát nem tök jó?”. (Az idézet nem egészen szó szerinti, de a lényeget átadja.) Szóval, ekkor még – bocsi! – kissé megszállottnak és betegesnek tartottam ezt a viselkedést. Nos, most már nem. Mivel nekem is megmutatták.

De, csak hogy képben légy a történettel, akkor is, ha még nem láttad, elmesélem pár szóban. Főhősünket meglepő módon úgy hívják, vagy legalábbis ő úgy nevezi magát, hogy The Doctor. (Emiatt aztán sok szereplő vissza is kérdez, hogy „Doctor who?” – ebből adódik a cím. A válasz természetesen és nagyon stílusosan The Doctor.) Ő tér- és időutazó, így bármikor bárhova eljut kék színű, azelőtt rendőrségi telefonfülkeként funkcionáló, belül nagyobb, mint kívül-felépítésű Tardisával, hogy rendet tegyen az adott világban, kijátszva az aktuális, roppant veszélyes és ijesztő… nos, lényeket. Mellesleg nem halhat meg – maximum csak a történelemből írhatják ki –, amikor meghal, egyszerűn új testet és jellemet kap.

Így lehet az, hogy a legkedvencebb dokim a tizenegyes. Őt Matt Smith játssza, mégpedig fenomenálisan, egyszerűen nem lehet nem szeretni. Az ő évadja (ami eddig a legutolsó, állítólag 23-án jön a következő), úgy kezdődik, hogy egy hét éves kislány kertjébe toppan be fékcsikorgás-szerűséggel, egy összetörött házikóval, és kék Tardisával kísérve. Miután kikászálódik a járműből, rá kell ébrednie, hogy a fent említett, vörös hajú kislány egyenesen őt figyeli, valamint azt is ki kell találnia, hogy ebben az új testben miket szeret és miket nem. Néhány elképesztő kajakiköpős pillanat után megtalálja az igazit: vaníliakrém és halrudacska. (Brrr!) Ekkor kivizsgálja a lány, Amelia Pond panaszát is – van egy furcsa hasadás a falán, ami azt őt nevelő nagynénje szerint nem jelenthet gondot, mégis hangok hallatszódnak belőle. A Doktor ráébred, hogy ez a különleges rés igenis gondot okozhat, azonban el kell mennie egy rövid időre, így megígéri Ameliának, hogy öt perc múlva visszajön érte, és még kalandozni is elviszi. Ám, amikor visszatér a nagy házba, a kislány nincs sehol…

Őt pedig egy húszas évei elején járó, rendőrruhát viselő nő leütötte, pont mikor rájött, hogy mi a furcsa a házban – eggyel több ajtó van a kelleténél. Erre a lány figyelmét is felhívja, aki meggondolatlanul bemegy a szobába, miközben a Doktort lebilincselve hagyja. Tekintve, hogy ez a film első negyedórája, nem árulok el nagy titkot, ha leírom: a lány túléli, ellenben lát bent valami nagyon ijesztőt, gusztustalan fogakkal, ráadásul neki és a Doktornak körülbelül húsz percük van megmenti a világot a támadó idegenektől, miközben a Doktornak arra is rá kell ébrednie, hogy azt az öt percet kissé elszámolta… Mondjuk, tizenkét évvel, pedig Amy hűségesen várta.

Ez a felvezető része a sorozatnak. Már ezután visítva követeltem a következőt. A karakterek fantasztikusak, a Doktor csokornyakkendőjét nem lehet nem szeretni, Amy vörös hajú, akár csak én, ráadásul nagy szép a haja, jók a párbeszédek, a színészek pedig káprázatosan jól játszanak. A Doktorba teljesen beleszerelmesedtem, pedig nem éppen a világ legjóképűbb férfija. Az arca olyan, mintha fából faragta volna ki egy tehetséget vagy finomságot igencsak nélkülöző személy, a ruhái szürreálisan vannak összeállítva, a testalkata pedig messze áll az „izmosan kisportolt” kategóriától. Mégis… ahogyan ugrál jobbra-balra, meg futkos, pörög, és ha valamire rájön, akkor elképesztően hadar, és meg akarja győzni a többieket arról, hogy a csokornyakkendő „cool”, plusz ott van az a jellegzetes kacagása (Ha-ha!), és közben huncutul csillog a szeme…

Amy is nagyon jó. Eleve az, hogy vörös hajú szereplő, nagyon sokat jelent répafejemnek. És közben határozott is, bátor, céltudatos és humoros, tipikusan a szerethető karakter példánya, az, akit szívesen látok a Doktor kísérőjeként kalandozásai során. És a kapcsolatukat is imádom; bár majdnem kilencszáz év van közöttük, és a Doktor emberi érzelmek szempontjából néha egy gyökér, én annak szurkolok, hogy összejöjjenek végre, szerintem igenis összeillenek. Ezt egy kicsit akadályozza az a tény, hogy Amynek vőlegénye van, a tipikus balfék, de nagyon hűséges és szeretni rettentően nagymértékben tudó fazon. Ha nem Amy pasija lenne, szívlelném is… Ugyanígy vagyok egy göndör hajú hölgyeménnyel, aki ha megjelenik, tuti hoz valami balhét, de talpraesett, tudja mi a dolga, és jók a beszólásai, mégis irritál a szerepe miatt. De erről majd, ha látod a részeket, így is sokat elárultam…

Ennek ellenére, még a cselekményről szeretnék írni egy-két szót… mondatot… bekezdést. Eléggé összetett, én összesen, ha jól számolom, kilenc részt láttam három nap alatt, vegyesen a tízes (ő is nagyon jól játszik és még helyes is, de nem visel csokornyakkendőt…) és a tizenegyes dokival vegyesen. Azért haladtunk ennyire össze-vissza, mert a nővéremék az évadzáró duplaepizódot szerették volna felvezetni, majd bemutatni nekem, és egyes korábbi évados epizódok a befejező részek valamelyik szálához kapcsolódtak. Ebből is látszik, hogy újabban igyekeznek a köztük összefüggéseket kialakítani – hogy ez régen, úgy pár évtizeddel ezelőtt mennyire volt jellemző, nem tudom, úgy vettem ki a majdnem-sógorom szavaiból, hogy nem igazán. Ráadásul amióta az új forgatókönyvíró dolgozik teljes állásban a sorozaton, tényleg minden mondat, kérdés és miegyéb számít, amit a doktor vagy a karakterek mondanak, feltesznek, vagy miegyébelnek. Így például, amire sokan azt hittén, hogy rendezői baki, arról kiderült, hogy a történeti ív szerves része…

Viszont eléggé ijesztő részek is vannak, legalábbis az én gyenge idegeimnek biztosan. (A Könnyező Angyalok például totál paráztatnak azóta is…) Állítólag ezt olyan nyolc-tíz éves gyerekek is nézik a tengerrel körbevett kis szigetecskén, amit Nagy-Britanniának hívnak, de legalábbis Angliában biztosan (BBC-s sorozat, akár csak a Büszkeség és balítélet). Sőt, biztosan, mivel láttam olyan rendezvényről készült felvételeket, ahol aprócska, törékeny, nevetgélő kisgyerekek ültek, miközben a Doctor Who-s szörnyek és ellenségek köztük jártak… Mégis hogy nem rohantak ki sikítva a teremből? Én nyolc évesen biztos ezt tettem volna!

Ezek után már csak egy kérdés következik (így is hosszabb bejegyzés lett, mint amilyennek eleve szántam): „So, all of time and space, everything that ever happened and will… Where do you wanna start?” (The Doctor, nyilvánvalóan)